"Nehéz időkben kis lépésekkel haladj előre.
Tedd, amit tenned kell, apránként.
Ne gondolj a jövőre, vagy arra, hogy mi lesz holnap.
Készíts egy levest.
Írj egy levelet.
Mosogass el.
Töröld le a port.
Látod?
Lépésről lépésre haladsz előre.
Tegyél egy lépést és lassíts.
Pihenj egy kicsit.
Dicsérd meg magadat.
Tegyél még egy lépést.
Aztán egy másikat.
Észre sem veszed, de a lépéseid egyre nagyobbak lesznek.
És eljön az idő, amikor majd sírás nélkül gondolsz a jövőre."
A gyász intim, egyedi és mindenki más úton halad rajta végig.
Sokan azt képzelik, hogy hat hónappal vagy egy évvel a szeretett személy elvesztése után úgy érzik, „visszatérnek a normális kerékvágásba”. De a bánat ritkán bontakozik ki ilyen világos időintervallumon belül.
• Az első két év egy korai gyász.
• A gyász saját ütemet követ, nem lehet siettetni.
• A gyászt nem lehet megkerülni.
• A gyász intim, egyedi és mindenki más úton halad rajta végig.
Figyelmeztetés kiváltó okokra: figyelembe véve, hogy a gyászt kiváltó okok bármikor és bárhol megtörténhetnek, egy biztos, ez a gyászról szóló bejegyzés tartalmazni fog kiváltó okokat. Ha gyászolsz, és különösen törékenynek érzed magad, egy későbbi időpontban olvasd el ezt a bejegyzést.
A mai bejegyzésben, egy gyászoló személy szemszögéből, egy általam írt történetet és tapasztalatot szeretnék egy rövid összefoglalóban Neked bemutatni. A blog poszt lényege, hogy felhívjam a figyelmet a gyász szerepére. Sok mindent lehet gyászolni. Házasságot, rossz döntést, stroke után bizonyos képességek elvesztését, szerettünk elvesztését. A lényeg és a legfontosabb, hogy beszéljünk róla. Ne fojtsuk el. A gyász nem tabu! Egy bizonyos ponton, mindenkinek aktívan része az életnek.
Majdnem két év telt el Tamás halála óta. Pár órája az ágyamon heverészve keresztrejtvényt fejtettem. Ragyogó téli délután volt. A nap besütött az ablakon, és a kutyám csendesen horkolt a közelben. És hirtelen, a semmiből, annyira hiányzott Tamás, hogy azt hittem, a szívem felrobbanhat. A vágyódástól megszédültem.
Hadd mondjak el valamit, amit nem csak a gyászolók hallhatnak, hanem a róluk gondoskodó emberek is:
A szakértők a korai gyászt az első két évnek tekintik.
Még egyszer elmondom, mert nagyon fontos:
A korai gyász az első két év.
Nekünk, akiket hirtelen, szinte sokként ért a szerettünk halál híre, még tovább tarthat, szemben azokkal, akiknek szerettei például egy hosszú betegségen mentek keresztül, időt adva az elkerülhetetlenhez való alkalmazkodásra – ami nem azt jelenti, hogy gyászuk kisebb vagy könnyebb!!
Van aki azt képzeli, hogy pár hónappal vagy egy évvel egy ekkora veszteség után össze kell szednie magát, és vissza kellene térnie a „normális kerékvágásba”. Ez elvárhatatlan. Először is, annak, aki gyászol, aki elveszítette szerettét, nincs többé „normális”. Számomra a „normális” magában foglalja Tamást is. Végül a „normál”-omban a bánat is háttérbe szorul, de egyelőre az a tény, hogy nincs többé Tamás, mindig a középpontban áll előttem.
A gyász olyan folyamat, ami annyi ideig tart, amennyit tart, és sokkal tovább tart, mint bármelyikünk szeretné. Szeretném, ha "végeznék" a bánattal. Kár érte. A terapeutám szerint amikor az emberek azt kérdezik, meddig fognak szomorkodni, a válasza a következő: „Meddig halott a kedvese?”
A szeretett személy halálának „túljutásának” fogalma mítosz.
A fájdalom enyhül a legkorábbi napok elviselhetetlen gyötrelmeitől, de a veszteség örök, így a bánat is örökké tart, napról napra gyengül és enyhül – néha percről percre.
Íme egy kissé kínos igazság: csak körülbelül négy hónapja kezdtem el sírni. Ha az első hónapokban látott volna valaki, csodálkozhatott volna az erőmön. Halványan emlékszem, hogy csevegtem és még nevettem is az emberekkel.
Elképzelem, ahogy sok más gyászoló szemöldöke most "felszaladt". Nevetés? Ki tud nevetni a közelmúlt vesztesége után? Vannak, akik úgy érzik, soha többé nem fognak nevetni. Nem tudom, hogyan magyarázzam meg magam; nekem pont így volt. Zsibbadt voltam. Még nem fogtam fel teljesen, mi történt. Az agyam megvédett a valóságtól.
Ugyanakkor nem aludtam. Hónapokig égve hagytam az éjjeli lámpámat, és egész éjjel a kedvenc sorozatomat néztem, aludtam és felébredtem, aludtam és felébredtem, ki-be sodródtam a kedvenc sorozatom szereplői ártalmatlan eseményeiből, és éreztem magam mellett az ágy ürességét.
Én sem maradtam egyedül. Először, a barátaim felváltva éjszakáztak nálam; majd a felnõtt keresztfiam költözött hozzám néhány hónapra.
Nem tudnám megmondani, miért és hogyan szakadt át az érzelmi gátam, de amikor végre elkezdődött a sírás, egy cunami volt. Folyton sírtam. Még jajgattam is. Olyan hangok jöttek ki belőlem, amelyekről nem tudtam, hogy képes vagyok rá. A sírás birtokolt engem. Hirtelen jött rám, és szó szerint térdre kényszerített.
Amíg nem zokogtam, "működőképes" voltam – elvégeztem a munkámat, "megetettem magamat", közeli barátokkal töltöttem időt –, ez hónapokig tartott. Nem emlékszem meddig, mert a korai bánat olyan, mint egy fúga állapotban élni, de talán egy év múlva elkezdett csökkenni. A napi többszöri zokogást, talán napi egyszeri zokogás váltotta fel. Az egyéves határt túllépve, néha kibírtam egy teljes napot sírás nélkül. Ettől a ponttól, napról napra, könnyek nélkül éltem az éltetem. Néha egy hétig vagy még tovább. Még mindig szomorú vagyok; csak egyszerűen nem sírok annyit.
Második év és azon túl
Mindenkinek más a gyásza (ezt nem tudom elég gyakran elmondani), de sokan úgy érzik, hogy a második év – amikor a világ körülötted azt képzeli, hogy továbblépsz – ugyanolyan nehéz vagy nehezebb, mint az első, csak másképpen. Bár ez nem mindenkire igaz. Rám igaz.
Itt, a második évben kezd el bennem tudatosodni, hogy ez az. Ez most az életem. Ráadásul „gyászmunkát” végeztem – támogató csoportok, terápia, olvasás stb. – amilyen keményen csak tudtam, és bár mindez rendkívül értékes volt, megakadályozva abban, hogy könnyekbe fulladjak vagy feladjam az életet, "ennyit tudott" segíteni.
Megtettem - és továbbra is megteszek - minden tőlem telhetőt, és még mindig fáj, még mindig gyászolok, és még mindig Tamásra gondolok, amikor reggel felébredek, és minden nap...
Még mindig sok éjszakán át úgy alszom, hogy közben az "ártalmatlan tévé" öntudatlanságba visz. A világ összes gyászmunkája nem tudja eltüntetni a szomorúságot, és egy olyan ember számára, mint én, aki szeret cselekedni, véghez vinni dolgokat, elvégezni a feladatokat, és továbblépni, ez kemény igazság. Ezt nem tudom "megjavítani". Nem tudom megkerülni. Csak át tudok menni rajta. A saját utamon haladni és végig járni.
Nemrég egy támogató csoportban, egy eseményen amelyen részt vettem, egy három éve gyászoló Hölgy arról mesélt, hogyan kezd fájdalmasan tudatára ébredni a megváltozott társadalmi státuszra, a párkapcsolat és a szingli lét közötti különbségre. Én még nem birkóztam meg ezzel, de úgy látom, hogy közeleg. Csak én vagyok. Ez az elfogadás egy újabb fejezete.
Nem tudom mások számára milyen távoli Tamás halála, de nekem még mindig tegnapnak tűnik. Egy szeretett személy elvesztése olyan óriási, hogy eltörpül a naptárban. A bánatom megváltozott, de még mindig erős a gyászom.
A hátsó udvaromban van egy fa, amelyet a ház előző tulajdonosa megtámasztott egy fémdarabbal, amikor még facsemete volt. Az évek során a fa a fém köré nőtt, amely most már szilárdan be van ágyazva. Egészséges fa, erős fa, de lassan virágzik a seb körül.
Ez a bánat. Nem "nő" kisebbre; körül kell nőjük. És ez annyi ideig tart, ameddig tart, ami sokkal tovább tart, mint azt bárki akarná – különösen mi, akik gyászolunk.
Utógondolat: „A gyász néha félelemnek tűnik, de nem az. A gyász szerelem. Szerelem, aminek nincs hova menni.”